Pete Docter szerint a Pixar nem terápiás központ, ezért vágták ki az Elio meleg történetszálát. Az eredmény? Egy lélektelen bukás és egy identitásválságban lévő stúdió.
„Filmkészítéssel foglalkozunk, nem több száz millió dolláros terápiával” – ezzel a mondattal söpörte le az asztalról Pete Docter, a Pixar kreatív igazgatója azokat a kritikákat, amelyek a stúdió legutóbbi, finoman szólva is vitatható döntéseit firtatták. A Wall Street Journalnak adott interjú nemcsak egy film sorsáról, hanem egy egykor úttörő animációs műhely látványos irányváltásáról is tanúskodik. A Pixar, amely korábban nem félt a gyásztól, az öregedéstől vagy a mentális egészségtől, most úgy tűnik, megijedt a saját árnyékától.
Mi maradt a vágóasztalon?
Az Elio eredetileg egy mélyen személyes projektnek indult. Adrian Molina rendező – akinek olyan sikereket köszönhetünk, mint a Coco – saját gyerekkori élményeit, köztük melegként való felcseperedését szőtte bele a történetbe. A kiszivárgott információk szerint a főhősnek egy rózsaszín biciklije volt, és egy kulcsfontosságú jelenetben arról álmodozott, hogy felnőttként gyereket nevel a gyerekkori szerelmével, aki szintén fiú.
Azonban a 2023-as tesztvetítések után a Pixar vezetése behúzta a kéziféket. Bár a közönségnek tetszett a film, a kérdőíveken nem jelezték elég határozottan, hogy fizetnének is érte a mozikban. Docter válasza drasztikus volt: teljes újratervezés. Molinát eltávolították a projekt éléről, a helyére Domee Shi (Pirula Panda) és Madeline Sharafian érkezett, a „problémás” jeleneteket pedig egyszerűen kivágták.
A „univerzális” bukás receptje
A sors iróniája, hogy a Pixar éppen azt veszítette el, amiért a közönség szerette: a bátorságát. Az Elio végül 2025-ben került a mozikba, és a stúdió történetének egyik legnagyobb anyagi katasztrófája lett. A 150 millió dolláros gyártási költség mellé mindössze 150 milliós globális bevétel társult, ami a marketingköltségeket figyelembe véve több mint 100 millió dolláros tiszta veszteséget jelent.
Úgy tűnik, a „mindenkinek meg akarunk felelni” stratégia éppen azt eredményezte, hogy a film senkit sem érdekelt igazán. Amikor egy történetet annyira „univerzálissá” csiszolnak, hogy minden éle és egyedi vonása eltűnik, a végeredmény gyakran egy steril, felejthető termék lesz. Docter érvelése, miszerint a szülők a saját ütemükben akarják megbeszélni a gyerekeikkel a szexuális orientáció kérdését, valójában egy kényelmes menekülési útvonal a vállalati öncenzúra felé.
Politikai széljárás és vállalati félelem
Nem mehetünk el szó nélkül a tágabb kontextus mellett sem. A Disney és a Pixar látványos visszatáncolása az LMBTQ+ reprezentációtól egybeesik a floridai „Don’t Say Gay” törvény körüli hercehurcával és a konzervatív politikai nyomás erősödésével. A stúdió belső levelezéseiből már 2022-ben kiderült, hogy az alkalmazottak szerint a Disney módszeresen „morzsákra vágja” a diverz karaktereket a vállalati felülvizsgálatok során.
Ez a fajta óvatosság nemcsak az Elio-t érintette. A Win or Lose című sorozatból állítólag egy transznemű karaktert írtak ki az utolsó pillanatban. A Pixar, amely egykor a kreatív szabadság fellegvára volt, most úgy viselkedik, mint egy algoritmusok által vezérelt befektetési alap, amely retteg bármilyen kockázattól.
A jövő: Folytatások és biztonsági játék
Docter kijelentette: a jövőben a „kereskedelmileg vonzóbb” filmekre fókuszálnak. Ez a gyakorlatban valószínűleg még több folytatást (Toy Story 5, Inside Out 3) és még kevesebb kockázatos, eredeti ötletet jelent. De vajon meddig tartható ez? A Pixar sikere mindig is abból fakadt, hogy olyan érzelmi mélységeket érintett meg, amiket más animációs stúdiók nem mertek.
Ha a stúdió valóban elhiszi, hogy a személyes történetek elmesélése csupán „drága terápia”, akkor hamarosan arra ébredhetnek, hogy már nem ők diktálják a trendeket, hanem csak kétségbeesetten futnak a közönség után, amely már rég máshol keresi az őszinteséget. A mozi ugyanis sosem csak üzlet volt – és ha azzá válik, pont a lényegét veszíti el.
