Andy Weir legújabb adaptációja, a Hail Mary-küldetés egyszerre akar tudományos eposz, érzelmes barátság-történet és Oscar-mágnes lenni – és meglepő módon majdnem mindenhol betalál.
Andy Weir, a magányos űrhajósok és a „tudományos-furmányos” túlélés földi védőszentje ismét bebizonyította, hogy a világűr rideg sötétsége kiváló táptalaj az emberi optimizmus számára. A Mentőexpedíció (The Martian) zajos sikere után – amit Matt Damon krumplitermesztő kalandjaként emleget a popkultúra – Hollywood ismét Weirhez nyúlt, hogy megmutassa: a tudomány nemcsak száraz képletekből, hanem szívből is állhat. A Hail Mary-küldetés azonban nem csupán egy újabb „mentsük meg a főhőst” mozi; ez egy grandiózus, olykor érzelmileg manipulatív, de vitathatatlanul magával ragadó utazás az ismeretlenbe.
Az űr-magány védőszentje és a sármos lúzer
A történet felütése klasszikus, már-már egzisztenciális horrorba hajló: egy férfi ébred egy steril űrhajón, amnéziával küzdve, két halott társával körülvéve. Ahogy az emlékei – és a néző számára a flashbackek – fokozatosan visszatérnek, kiderül a kegyetlen valóság: a Nap haldoklik egy titokzatos fertőzés miatt, és ha Ryland Grace (Ryan Gosling) nem talál megoldást, az emberiségnek harminc éve maradt.
Ryan Gosling választása a szerepre telitalálat. A színész, aki az utóbbi években a Barbie Kenjeként vagy a Rendes fickók szerencsétlenkedő magánnyomozójaként bizonyította komikusi vénáját, itt ismét a „sármos lúzer” archetípusát hozza. Grace nem egy acélidegzetű hős, hanem egy molekuláris biológus, aki némi kényszer hatására került a szkafanderbe. Gosling képes arra, hogy a millió dolláros mosolya mögött megmutassa a rettegő, magányos kisembert, aki inkább viccelődik, mintsem szembenézzen a világvége súlyával.
Lord és Miller: A Solo utáni revans
A rendezői székben az a Phil Lord és Christopher Miller páros ül, akiket annak idején a Disney páros lábbal rúgott ki a Solo: Egy Star Wars-történet forgatásáról, mert állítólag túl sokat improvizáltak és nem vették elég komolyan a franchise-t. Nos, ami a Star Warsnak sok volt, az a Hail Mary-küldetésnek a megváltás. A páros beemeli azt a fajta dinamikus, olykor burleszkbe hajló humort, ami annyira hiányzik a legtöbb steril sci-fiből.
Bár a film 156 perces játékideje néha indokolatlanul hosszúnak tűnik, a rendezők vizuális nyelvezete és a vágás ritmusa fenntartja az érdeklődést. A földi jelenetek, ahol a német Sandra Hüller alakítja a küldetés vasakaratú irányítóját, Eva Strattot, remek ellenpontot képeznek az űrbéli magánynak. Hüller, aki az európai művészfilmek után most debütál Hollywoodban, hűvös profizmussal és némi rejtett érzelemmel tölti meg a karaktert, bizonyítva, hogy egy presztízs-blockbusterben is van helye a valódi színészetnek.
Rocky: A barátság, ami átível a fényéveken
A film igazi szíve azonban nem Gosling, hanem a „társa”. A marketingkampány nem titkolta, így mi sem tesszük: Grace nem marad egyedül. Találkozik egy idegen lénnyel, Rockyval, aki egy másik naprendszerből érkezett, pontosan ugyanazzal a céllal: megmenteni a saját faját.
Rocky megvalósítása – aki leginkább egy sziklákból összerakott, ötszögletű ráknak tűnik – a vizuális effektek diadala. De nem a CGI a lényeg, hanem a két faj közötti kommunikáció felépítése. Ahogy a tudomány nyelvén, botladozva, zenei hangokon keresztül elkezdenek szót érteni egymással, az a mozi legszebb pillanatait szolgáltatja. Ez a „buddy movie” dinamika az, ami kiemeli a filmet a tucat-sci-fik közül. Két magányos kockafej találkozása az űrben, akiknek a barátsága fontosabbá válik, mint a saját túlélésük.
“A Hail Mary-küldetés emlékeztet arra, hogy Hollywood egykor mennyire profi volt abban, hogy egyszerre emberi és nagyszabású filmeket adjon nekünk.”
Tudomány vs. Giccs: Hol a határ?
Természetesen a film nem mentes a hibáktól. A kritikusok egy része joggal vádolja hatásvadászattal és giccsel. Lord és Miller láthatóan Spielberg és Nolan köpönyegéből bújtak elő: a grandiózus látványt gyakran patikamérlegen kimért érzelmi manipulációval támogatják meg. A zene, a lassítások, a „hurráoptimizmus” néha súrolja a TikTok-generáció számára fogyaszthatóvá tett szentimentalizmus határát.
Amit szerettünk:
* Ryan Gosling játéka: Hiteles, esendő és végtelenül szimpatikus.
* Rocky karaktere: Az év legcukibb és legérdekesebb földönkívülije.
* A tudományos megközelítés: Bár néha követhetetlen, mégis ad egyfajta súlyt a látottaknak.
* Sandra Hüller: Minden percet bearanyoz, amíg a vásznon van.
Amit kevésbé:
* A játékidő: 156 perc sok, a végére elfárad a lendület.
* A humor: Néha túl harsány és kizökkent a drámai pillanatokból.
* A befejezés: Kicsit túlnyújtott, több ponton is lezárulhatott volna.
Végszó: Oscar-esélyes vagy popcorn-mozi?
A Hail Mary-küldetés egy furcsa hibrid. Egyszerre akarja megidézni a 2001: Űrodüsszeia filozofikusságát és az E.T. érzelmi töltetét. Bár a mélysége nem éri el Kubrick szintjét, humanizmusa és optimizmusa miatt az Akadémia valószínűleg imádni fogja. Gosling negyedik Oscar-jelölése szinte borítékolható, Rocky pedig garantáltan a plüssfigura-gyártók kedvence lesz.
Ha szeretted a Mentőexpedíciót, ezt imádni fogod. Ha egy sötét, komor sci-fire vágysz, talán csalódni fogsz, de a látvány és a két főhős közötti kémia miatt még így is érdemes jegyet váltani rá. Ez a film a reményről szól egy olyan korban, amikor az emberség kezd kimenni a divatból.
Ítélet: Nézd meg moziban, a legnagyobb vásznon!
