Miközben mi itt lenn a sárban dagasztjuk a mindennapokat, odafent három új magyar vonatkozású kődarab kezdett hivatalos magánéletbe a Naprendszer sötétjében.
Az űr, mint tudjuk, hatalmas. De ami ennél is fontosabb: az űr egyre inkább kezd hasonlítani egy budapesti értelmiségi kávézóra, ahol a melankólia és a mélyenszántó gondolatok nemcsak a levegőben vibrálnak, hanem konkrétan több kilométer per szekundumos sebességgel száguldanak a vákuumban. A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) ugyanis hétfőn úgy döntött, hogy ideje hivatalosítani azt, amit a magyar kultúrafogyasztók már régóta sejtenek: Tarr Béla és Krasznahorkai László munkássága nem e világi.
A Piszkés-tetői „sziklavadász” diadala
Az egész történet origója nem a NASA irányítóközpontja, hanem a jóval szerényebb, de annál hatékonyabb Piszkés-tetői Obszervatórium. Itt tevékenykedik Sárneczky Krisztián, aki a magyar csillagászat egyik legaktívabb „ingatlanügynöke” a Naprendszerben. Sárneczky nem csupán nézi az eget; ő látja is azt a rengeteg apró, jelentéktelennek tűnő fénypontot, amikről később kiderül, hogy több száz méteres sziklák.
A most elnevezett objektumokat Sárneczky még 2005 és 2007 között fedezte fel a Szeged Asteroid Program keretében. Aki azt hinné, hogy egy aszteroida elnevezése olyan gyors folyamat, mint egy Facebook-poszt megírása, azt el kell keserítenem. A csillagászatban a bürokrácia lassabb, mint egy Tarr Béla-snitt a Sátántangó elején. Közel húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ideiglenes számsorok helyett valódi nevek kerüljenek a lajstromba.
A (305264) Tarrbéla: Lassú mozi, lassú keringés
Kezdjük a nemrég elhunyt mesterrel. Tarr Béla neve mostantól a (305264) Tarrbéla kisbolygóhoz kötődik. Van ebben valami végtelenül ironikus és egyben költői. Tarr filmjeit gyakran vádolták azzal, hogy „lassúak”. Nos, a világűrben a lassúság relatív. Egy aszteroida, ami évmilliók óta rója a köreit a semmi közepén, tökéletesen reprezentálja azt a slow cinema esztétikát, amit Tarr képviselt.
Az IAU indoklása szerint a rendező stílusát a markáns fekete-fehér látvány és az elnyújtott hosszú snittek jellemzik. Ha belegondolunk, egy aszteroida élete pontosan ilyen: egyetlen, végtelenül hosszú snitt a sötétségben, ahol a cselekmény hiánya maga a létezés. Reméljük, a (305264) Tarrbéla nem ütközik semminek, mert egy ilyen kozmikus karambol valószínűleg csak egy hétórás, esőben ázó dokumentumfilmben lenne méltó módon feldolgozva.
A (305263) Krasznahorkai: A disztópia pályára állt
Nem maradhatott el a rendező állandó alkotótársa, a friss Nobel-díjas Krasznahorkai László sem. A (305263) Krasznahorkai kisbolygó mostantól hivatalosan is a Naprendszer része. Az író, akinek mondatai néha hosszabbak, mint egy aszteroida pályája, most már fizikai valójában (vagy legalábbis névleg) is jelen van a kozmoszban.
Az IAU méltatása kiemeli Krasznahorkai írásainak komplexitását, melankóliáját és disztópikus hangvételét. Van valami megnyugtató abban, hogy miközben mi itt a Földön próbáljuk értelmezni a Sátánellenállás metaforáit, odafent egy néma szikla hirdeti az író zsenialitását. Ha valaha idegen civilizációk tévednek a környékünkre és leolvassák a nevet, remélhetőleg visznek magukkal egy jó fordítót, mert Krasznahorkai világát megérteni még fénysebességgel is kihívás.
A tudomány embere: Kubovics Imre
Bár a sajtó érthető módon a két művészre ugrott rá, nem feledkezhetünk meg a harmadik ünnepeltről sem. A (255261) Kubovics kisbolygó a 101 éves Kubovics Imre geológus professzor előtt tiszteleg. Kubovics az ELTE professzoraként és a Mátra vulkanikus kőzettanának szakértőjeként egész életében a köveket vizsgálta.
Van abban egyfajta kozmikus igazságszolgáltatás, hogy valaki, aki a földtani folyamatokat és a meteoritokat kutatta, végül maga is „kővé válik” az égen. 101 évesen megkapni egy saját égitestet – ennél stílusosabb életműdíjat nehéz elképzelni.
Miért fontos ez nekünk?
Lehetne legyinteni, hogy „csak egy újabb név egy listán”, de a helyzet az, hogy a kisbolygók elnevezése az emberiség egyik legszebb gesztusa. Ez a kulturális archiválás egy formája. Sárneczky Krisztián pedig, aki a világ egyik legaktívabb kisbolygó-felfedezője, tudatosan használja ezt a hatalmat arra, hogy a magyar kultúra nagyjait „kilője” az örökkévalóságba.
Emlékezzünk csak vissza: tavaly Mihalik Enikő modellről is neveztek el aszteroidát. Ez mutatja a rendszer szépségét: a Naprendszerben megfér egymás mellett a kifutók világa, a vulkanológia és a posztmodern irodalom.
„A kisbolygók nevére minden esetben a felfedező tehet javaslatot” – és milyen szerencse, hogy Sárneczkynek van ízlése.
Vélemény: Több Tarrt az űrbe!
Őszintén szólva, a tech-világ és az űrkutatás mostanában hajlamos a végletekig kommercializálódni. Elon Musk Teslát lő fel, a cégek pedig már azon gondolkodnak, hogyan lehetne reklámokat vetíteni az éjszakai égre. Ebben a környezetben üdítő látni, hogy a Nemzetközi Csillagászati Unió még mindig tartja magát a klasszikus értékekhez.
Nem a „Coca-Cola” vagy a „Samsung” kering felettünk, hanem Tarr Béla. Ez egyfajta biztosíték arra, hogy ha az emberiség egyszer kipusztulna, és csak a hátrahagyott aszteroida-katalógusunk maradna meg, az utókor (vagy az idegenek) azt gondolnák: „Hű, ezek a magyarok nagyon szerették a hosszú, fekete-fehér filmeket és a bonyolult mondatokat.” És ennél rosszabb véleménnyel nem is lehetnének rólunk.
Mit jelent ez a jövőre nézve?
A (305264) Tarrbéla és a (305263) Krasznahorkai mostantól ott vannak a csillagászati adatbázisokban, követhető a pályájuk, számolható a sebességük. Az olvasónak ez talán nem változtatja meg a keddi ebédjét, de ad egyfajta büszkeséget. A következő alkalommal, amikor felnézünk az égre – még ha nem is látjuk őket szabad szemmel –, tudhatjuk, hogy a magyar kultúra nemcsak a könyvespolcokon és a mozikban, hanem a csillagok között is ott van.
És ki tudja? Talán egyszer, egy távoli jövőben, valaki tényleg leszáll a (305264)-es aszteroidán, körülnéz a kietlen, szürke tájon, és csak annyit mond: „Pont olyan, mint a Werckmeister harmóniák.”
