Az HBO Max legújabb sikersorozata bebizonyítja, hogy a Bill Lawrence-féle "kedvesség-recept" még mindig működik, Steve Carell pedig 63 évesen is képes megújulni.
Amikor Bill Lawrence neve feltűnik egy produkció stáblistáján, a rutinos sorozatfüggő már tudja, mire számítson: érzelmi intelligenciára, némi melankóliával fűszerezett humorra és olyan karakterekre, akiket legszívesebben azonnal örökbe fogadnánk. A Dokik, a Ted Lasso és a Direkt terápia után Lawrence most Matt Tarsesszel karöltve hozta el nekünk a Rooster-t, amely alig néhány nappal a premierje után máris a hazai HBO Max nézettségi listájának dobogóján landolt. És bár a felszínen egy újabb generációs szakadékra építő komédiának tűnhet, a mélyben sokkal több rejlik.
Ponyvaíró az elefántcsonttoronyban
A történet középpontjában Greg Russo (Steve Carell) áll, egy sikeres, de szakmailag finoman szólva is megkérdőjelezhető ponyvaíró. Greg a „Rooster” nevű fiktív hős megalkotója, aki könyveiben tizenhétszer szexel a női főszereplővel, miközben félmeztelenül számol le a drogmaffiózókkal. Ez a karakter és Greg világa éles kontrasztban áll az egyetemi közeggel, ahová lánya, Katie (Charly Clive) miatt érkezik. Katie élete ugyanis romokban: férje és kollégája, Archie (Phil Dunster) egy diáklánnyal csalta meg, a lány pedig az összeomlás szélén áll.
Carell játéka itt egyfajta érett szintézise mindannak, amit eddig szerettünk benne. Megvan benne a The Office Michael Scottjának esetlen jósága, de ott vibrál mögötte a The Morning Show drámai mélysége is. Greg nem egy szimpla „vicces apuka”; ő egy olyan ember, aki a saját korlátaival küzdve próbálja megvédeni a lányát egy olyan világban, amit már nem teljesen ért.
Az empátia mint dramaturgiai eszköz
A sorozat legnagyobb erénye – Lawrence korábbi munkáihoz hasonlóan – az, ahogyan a mellékszereplőket kezeli. Itt senki sem statiszta. Még a „gonosznak” kikiáltott hűtlen férj, Archie is kap annyi árnyalatot Phil Dunster alakításában, hogy ne tudjuk tiszta szívből gyűlölni. Ahogy a készítők a sajtótájékoztatón fogalmaztak: a cél az volt, hogy minden karakterhez empátiával közelítsenek.
Külön kiemelendő Danielle Deadwyler, akit eddig főleg súlyos drámai szerepekben láthattunk. Itt Dylan szerepében végre megcsillogtathatja komikusi vénáját, és a Carell-lel való kémiája a sorozat egyik tartóoszlopa. A párbeszédek pörgősek, a humor pedig nem a gúnyra, hanem a közös emberi esendőségre épít.
Szauna-filozófia és a magány anatómiája
Ha van valami, amiért már önmagában érdemes elindítani a Roostert, az John C. McGinley. A Dokik egykori Perry Coxa itt gyakorlatilag önmagát alakítja: egy szauna- és merülőfürdő-mániás dékánt, aki furcsán kényelmesen érzi magát a saját testében (és annak hiányos öltözetében). Ez a fajta abszurd, mégis életszagú humor adja meg a sorozat egyedi ízét.
“Igazából minden karakterünk magányos, csak valamelyikük ezt hangosan kimondja, mások meg magukban tartják” – nyilatkozták az alkotók, és ez a mondat a sorozat valódi kulcsa.
A Rooster nem fél beszélni a magányról egy olyan korban, ahol a közösségi média és a folyamatos online jelenlét ellenére egyre távolabb kerülünk egymástól. A generációs szakadék itt nem csak poénforrás, hanem egy fal, amit a szereplők minden epizódban próbálnak egy kicsit lebontani.
Amit szerettünk és amit nem
| Szempont | Értékelés | Megjegyzés |
|---|---|---|
| Színészi játék | ⭐⭐⭐⭐⭐ | Carell és McGinley jutalomjátéka. |
| Forgatókönyv | ⭐⭐⭐⭐ | Friss, de néha beleesik a generációs klisékbe. |
| Hangulat | ⭐⭐⭐⭐⭐ | A klasszikus Lawrence-féle “feel-good” vibe. |
| Vizuális világ | ⭐⭐⭐ | Tisztességes iparosmunka, de semmi extra. |
Amit szerettünk:
* Steve Carell fapofával előadott ponyva-felolvasásait.
* John C. McGinley minden egyes szaunás jelenetét.
* Hogy a sorozat nem akarja megmondani a tutit, csak mesélni akar.
Amit kevésbé:
* Néhány Z-generációs poén kicsit erőltetettnek hathat a fiatalabb nézők számára.
* A pilot epizód néha túl sűrű az expozíció miatt.
Végszó: Nézd meg vagy felejtsd el?
A Rooster nem váltja meg a világot, és nem is akarja újradefiniálni a televíziózást. Amit viszont kínál, az ritka kincs a mai streaming-tengerben: valódi szívet, intelligens humort és egy olyan közösségi élményt, ami után egy kicsit kevésbé érezzük magunkat egyedül. Ha szeretted a Ted Lassót vagy a Hivatalt, ez a sorozat kötelező darab.
Ítélet: Nézd meg az HBO Maxon, amíg még friss az élmény!
