Mark Zuckerberg Los Angelesben próbálja megmagyarázni, hogy az algoritmus nem függőséget okoz, csak „problémás használatot” – miközben a szülők a gyerekeik fotóival várják a folyosón.
Los Angelesben a héten nem a vörös szőnyeg, hanem a bírósági folyosó linóleuma a legfontosabb kifutó. Mark Zuckerberg, a Meta feje és a modern figyelemgazdaság főépítésze ugyanis tanúskodni kényszerült egy olyan perben, amely alapjaiban rengetheti meg a közösségi média eddigi érinthetetlenségét. A tét nem kevesebb, mint annak bizonyítása: a techóriások tudatosan, mérnöki precizitással építették be a függőséget a szoftvereikbe, pont úgy, ahogy a dohányipar adagolta a nikotint évtizedekkel ezelőtt.
A „málhás öszvér” esete a Szilícium-völggyel
Lori Schott nem bízta a véletlenre. Colorado keleti részéből utazott Los Angelesbe, és ahogy a The Verge-nek fogalmazott: „Nem érdekelt volna az sem, ha egy málhás öszvért kell bérelnem, hogy ideérjek.” Schott lánya, Annalee, 18 évesen vetett véget az életének, miután évekig küzdött az Instagram által felerősített testképzavarral. Az anya a bíróság előtt állva csak annyit mondott: „Annyira aggódtam amiatt, amit a gyerekem posztol, hogy észre sem vettem, mit kap cserébe az algoritmustól.”
Ez a per az első abból a több mint 1500 esetből, amely a Meta és a YouTube ellen indult. A vád szerint ezek a platformok nem véletlenül lettek ilyenek. Nem „becsúszott hiba” a végtelen görgetés vagy a dopamin-túladagolást okozó értesítési rendszer. Ez a dizájn lényege.
Függőség vagy csak egy rossz szokás? A Mosseri-logika
A múlt héten Adam Mosseri, az Instagram feje már megmelegítette a széket Zuckerbergnek. Mosseri tanúvallomása a tech-történelem egyik legbizarrabb szemantikai vitájába torkollott. A cégvezető ugyanis kategorikusan elutasította a „függőség” szót. Szerinte az, ha egy tinédzser napi 16 órát tölt az Instagramon, nem klinikai függőség, hanem csupán „problémás használat”.
Mosseri egy egészen zseniális – és egyben végtelenül cinikus – hasonlattal élt: szerinte ez olyan, mint amikor valaki túl sokáig néz egy Netflix-sorozatot éjszaka. „Én is mondtam már, hogy függője vagyok egy sorozatnak, de ez nem ugyanaz, mint a klinikai diagnózis” – érvelt.
Nos, a különbség csak annyi, hogy a Netflix nem küld értesítést a suliban, hogy a barátnőd épp most posztolt egy képet, amin te nem vagy rajta, és nem kínál fel plasztikai sebészeti szűrőket, hogy elrejtsd az arcod „hibáit”. A bíróságon jelen lévő szülők, akik közül többen az esőben, hálózsákokban virrasztottak a bejárat előtt, hogy bejussanak a tárgyalásra, láthatóan nem értékelték a Netflixes párhuzamot.
A belső levelezés, ami mindent borít
A per során olyan belső dokumentumok is előkerültek, amelyek finoman szólva is ellentmondanak a Meta „mi csak segíteni akarunk a fiataloknak” PR-narratívájának. Kiderült például, hogy a cég a 10-12 éves korosztályt „különösen értékes csoportként” kezelte. Miért? Mert minél korábban sikerül valakit rászoktatni a platformra, annál nagyobb a valószínűsége a „hosszú távú elköteleződésnek”. Üzleti nyelven ez növekedési stratégia, emberi nyelven viszont kísértetiesen hasonlít a drogkartellek marketingtervére.
Még ennél is sötétebb az a szál, amely a plasztikai sebészeti szűrőkről szól. Belső levelezések bizonyítják, hogy a Meta vezetői tudták: ezek a filterek károsak a fiatal lányok mentális egészségére. Ennek ellenére Zuckerberg 2020-ban úgy döntött, hogy engedélyezi őket. Az indok? A TikTok elleni verseny. Mert ugye mi ér többet: egy generáció önbecsülése vagy a piaci részesedés megtartása a kínai konkurenciával szemben? A válasz a Meta részéről egyértelmű volt.
A 230-as paragrafus: A digitális golyóálló mellény
A techcégek eddigi legnagyobb fegyvere az amerikai jogrendszerben a hírhedt „Section 230” volt. Ez a szabály nagyjából azt mondja ki, hogy a platformok nem felelősek azért, amit a felhasználók rájuk töltenek. Ha valaki drogot árul az Instagramon, az nem az Instagram hibája.
Ez a per viszont másról szól. Itt nem a tartalom a vádlott, hanem a terméktervezés. A felperesek azt mondják: nem az a baj, hogy mi van a képen, hanem az, ahogy az algoritmus az arcodba tolja, ahogy a végtelen görgetéssel transzba ejt, és ahogy a „lájk-értesítésekkel” folyamatos készenlétben tartja a fejlődő agyat. Ez nem tartalommoderálási kérdés, hanem termékfelelősségi. Ha egy autó fékje elromlik, a gyártó nem mondhatja, hogy „mi csak az utat biztosítjuk, a sofőr döntött úgy, hogy gyorsan megy”.
Zuckerberg szemei
Zuckerberg tanúvallomása során várhatóan a szokásos „robot-üzemmódot” hozza majd: sajnálkozó arckifejezés, bonyolult technikai magyarázatok és a felelősség szétkenése. De ezúttal nem a Kongresszus előtt ül, ahol a képviselők felét az unokájuk tanítja be az okostelefon használatára. Itt egy esküdtszék előtt kell beszélnie, és olyan szülők szemébe kell néznie, mint Julianna Arnold, akinek a lánya, Coco, egy Instagramon megismert dílertől vásárolt, fentanillal szennyezett tabletta miatt halt meg.
„Azt akarom, hogy lássa az arcomat. Mert az én arcom az Anna arca” – mondta Lori Schott. És talán ez a legfontosabb eleme ennek a pernek. A technológia mögött végre megjelentek az arcok.
Mit jelent ez nekünk?
Bármi is legyen az ítélet Los Angelesben, a szellem kiszabadult a palackból. Ha a bíróság kimondja, hogy a közösségi média tervezése szándékosan addiktív, az olyan lavinát indíthat el, ami után az Instagram és a YouTube alapjaiban fog megváltozni. Talán eltűnik a végtelen görgetés? Talán kötelező lesz a valódi életkor-ellenőrzés? Vagy talán csak annyi történik, hogy a tech-milliárdosoknak végre el kell ismerniük: a profitjukat nem csak kódból, hanem emberi sorsokból is építik.
Addig is marad a „problémás használat”. Csak vigyázzunk, nehogy túl sokáig nézzük ezt a sorozatot, mert a végén még kiderül, hogy mi vagyunk a főszereplők egy olyan drámában, amit nem mi írtunk.
